A szokásos vonatozás után, rövid séta a Concordia kikötőbe, majd egy óra várakozás a hajóra.  Időben, egész pontosan 40 perccel az indulás előtt megérkeztünk a kikötőbe, már ekkor sokan voltak, de még viselhető volt az egy méterre jutó ember. A hajó menetrendje szerint 10:40 perckor fut ki és hozzávetőleg  1 órás az út az első állomásig, Positánóba. Jó, ha mindenki felkészül arra, hogy Olaszországban a menetrend csak tájékoztató jellegű, mert lehetnek egész nagy csúszások is, hát itt is volt...

Ahogy teltek a percek egyre csak nőtt a tömeg és ezzel együtt a hőfok is csak kúszott felfele. Megérkezésünkkor is már 30° fok volt és egyre csak melegebb lett. Elepedve, megizzadva és az immár hömpölygő tömeggel ringatózva vártuk, hogy a megválást jelentő hajó befusson a kikötőbe, de sajnos a kiírt időpontban csak az üres mólót bámulta a sok ember. Ahogy teltek a percek és egyre csak érkeztek sorstársaink, kezdett egyre nagyobb tömegnyomor kialakulni és már nem nagyon volt személyes tér és ez csak fokozódott azzal, hogy természetesen mindenki előrébb akart jutni. Végül 11 körül befutott a várva várt hajónk. Sajnos ettől a pillanattól kezdve csak romlott a helyzet, mert kiderül, hogy ez nem "az" a hajó. A sok, különböző népcsoporthoz tartozó ember még türelmetlenebbé vált és sajnos elindult egy olyan folyamat, ami általában a tömeghisztériához vezet, ilyenkor elkezdi megérteni az ember, hogy mi történhet, milyen érzés lehet belekerülni egy olyan emberfolyamba, amit a filmeken vagy hírekben látni, mikor az emberek összetapossák egymást. Nem vagyok egy kis darab ember és mondhatom, hogy erős testalkattal rendelkezem, de azért én is kezdtem nem komfortosan érezni magam. Mikor beérkezett végre a mi hajónk és elkezdődött a beszállás, na, ott kezdődött csak az igazi káosz. Sajnos egy viszonylag szűk helyen kezdték el a jegyeket ellenőrizni és mivel mindenki szabadulni szeretett volna ebből az embertelen meleggel ötvözött tömegből, elkezdődött a nyomulás. Nem volt hova lépni, mindenki nyomta előre a másikat, én próbáltam a testi erőmet felhasználni, hogy lányokat óvjam, amennyire csak lehet. Ilyenkor borzasztóan lassan telnek a percek és a türelem egyre kevesebb és bizony Esztinél eljött a pillanat, hogy elérte a tűréshatárt és egy kisebb síros, pánikroham gyűrte maga alá. Az első gondolatom, hogy utat török és megpróbálunk kijutni ebből a káoszból és inkább kihagyjuk az Amalfi-parti kalandot, mert mégiscsak fontosabb a gyerekek és a magunk egészsége. Azonnal mondtam is a lányoknak, hogy akkor engedjük ezt el és próbáljunk kijutni, de Eszti kemény csaj és mondta, hogy nem, Ő akkor is szeretne felszállni a hajóra és felfedezni az Amlfi-partokat, így maradtunk a tömegbe és nagy nehezen pár perc múlva a megváltó, jegykezelőhöz jutottunk. Halkan megjegyezném, hogy a tömegben való "haláltusánk" alatt elgondolkodtatott, hogy mekkora lesz az a hajó, amire ez a rengeteg ember felfér és aztán leesett, hogy azért (is) volt ekkora az embertenger, mert már azok is itt nyomorogtak akik a következő hajóra váltottak jegyet. Mindegy, feljutottunk és túléltük ezt a, még számomra is embert próbáló kalandot és a hajón már nem volt tömeg szerencsére. Minden esetre Tündével és a csajokkal arra jutottunk, hogy módosítjuk az eredeti tervet és csak Amalfi városáig megyünk és onnan visszafele fogunk megállni Cetarában a többi városkát majd egy következő alkalommal látogatjuk meg. Az ok egyszerű volt, tartottunk attól, hogy a visszaúton is ez a tömeg vár ránk a beszálláskor, na meg az, hogy a türelem is kezdett fogyni és Amalfi csak 30 perces út.