Első állomásunk Velence
Folytattuk utunkat immár Velencébe az első szállásunkra ami Mestre-ben a The Judas Trees nevü apartman volt. A szállás kitűnőnek bizonyult, tökéletes elhelyezkedése, tisztasága, a tulajdonos kedvessége révén. Könnyen bejutottunk Velencébe a 6-os busszal, ami 200 méterre volt és gyalogosan könnyen elérhető. A busz kényelmes és tiszta volt és nem volt tömeg rajta. A jegyek 1,5 €-ba kerültek fejenként az odaútra, amit a megálló melletti tabacchi-ban (dohánybolt, trafik) tudtunk megvásárolni. Hozzávetőleg 20 perces út után megérkeztünk a velencei buszpályaudvarra. Gyors étkezés (Trattoria Agli Amici) után belevetettük magunkat a velencei sikátorokba, aminek a hangulata véleményem szerint semmihez sem hasonlítható.
A csatornák bejárása után ismét buszra pattantunk és irány a szállás. Az apartman minden igényt kielégítő volt, a lányok külön szobában voltak így mi kettesben pihenhettünk a Kedvesemmel. Lefekvés előtt rendeztük a számlát és beszélgettünk egy jót Gabriel-el a tulajdonossal. Rendkívül jó arc volt, én angolul, Tünde olaszul társalgott vele.
A szállásunk
Elsétéltunk egészen a Sóhajok hídjáig, közben átkeltünk a Rio della Madonettán egy gondolával ami 2€ volt fejenként és megcsodáltuk az útközben fellelhető látnivalókat. Én még sosem jártam Velencében és nem is ez lesz a kedvenc városom, nekem sok a sikátor és a követhetetlen útvonal, de természetesen csodaszép és egyszer mindenképp látni kell.
A híd romantikus elnevezése Lord Byrontól származik. A név átment a köztudatba is azzal a népetimológiai magyarázattal, hogy a Dózse-palotában ítélkező bíróságról a börtönbe átkísért emberek sóhaja volt hallható a hídon. A hídhoz fűződő sok rémtörténet elterjedése a költőnek, illetve több romantikus írónak, köztük Victor Hugónak köszönhető. Velence igazságszolgáltatása a kor szörnyű börtönviszonyaihoz képest még humánus is volt. 1660-ban itt szüntették meg először a kínzásokat a világon.
Ami feltünő volt számomra is, de Tündének méginkább, hogy teljesen eltűnt az igazi olasz életérzés Velencéből, tele kínai és indiai árussal, szinte mindegyik étteremben csak külföldi pincért látni. Persze, ez még inkább Észak-Olaszország itt még annyira nem jellemző az a délolasz feeling amire számít az ember, de akkor is... :). Mint később egy római taxistól, akivel utaztunk és beszélgettünk vele erről, kiderült, hogy az őslakos velenceiek nagy része eladta a házát vagy az érdekeltségeit, mert süllyed a város és "menekülnek", hogy ez mennyire fedi a valóságot azt természetesen mindenki döntse el maga.
Az alvással nem volt gond ezután a fársztó, de élménydús nap után. Korán reggel indultunk
következő állomásunkra Salernóba, de közben két megállót terveztünk: Ferrarát és Siena-át, melyeket nem autópályán, hanem autóúton fogunk útba ejteni.
